A pszichológus, az anya, meg a sárkány
2015. december 31. írta: Kreatív pszichológia

A pszichológus, az anya, meg a sárkány

sarkany1.jpgHol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pszichológus, egy anya és egy sárkány. De nem is így volt ez: volt egy anya, aki mellékesen pszichológus volt, időnként meg sárkány. Az üveghegyen innen és túl lássuk, hogy is volt ez a valóságban!

Korábban soha nem írtam a gyermeknevelésről, pedig több, mint 10 évig dolgoztam gyermekpszichológusként. ..vagy talán pont ezért nem írtam erről. Tudom, hogy minden gyermek más és más, ahogy minden szülői is az, és a kettejük közti kapcsolat, a körülmények is mind egyéniek. Vannak persze – a tapasztalatok és a szakmám szerint is – általános érvényű (vagy annak gondolt)  igazságok és jótanácsok, na és persze kiváló szakemberek, akik ezeket már elmondták, leírták. Így én most a saját gyermekemmel megélt saját tapasztalatomról fogok írni egy keveset. 

Korábbi – A nők elsárkányosodása c.  - írásom kapcsán óhatatlanul szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy bizony olykor én is elkezdem növeszteni fejeimet, melyek a füstölgéstől a tűzokádásig széles skálán megnyilvánulnak. Ezen füstölgésnek azonban nem a férjem, hanem a gyermekem az elszenvedője. Bizony-bizony, a „hányszor kell még elmondanom” ..és a „nem igaz, hogy már megint..” kezdetű mondatok nem ismeretlenek a számomra ..és a lányom számára sem!

A SZÜLŐ ÉS A GYERMEK KÖZÖTT IS – AKÁRCSAK A PÁRKAPCSOLATBAN – KOMOLY,, A SZERETETKAPCSOLATOT ROMBOLÓ, MINDKÉT FÉL ÖNÉRTÉKELÉSÉT MEGTÉPÁZÓ SZINTIG JUTHAT EL EZ A JÁTSZMA.  RÁADÁSUL MÉG AZZAL A MEGNYUGTATÓ – BÁR NEM SOKAT ÉRŐ – MAGYARÁZATTAL SEM SZOLGÁLHATUNK A JÁTSZMÁBAN RÉSZTVEVŐ PARTNER  VISELKEDÉSÉRE, HOGY „ROSSZUL NEVELTE AZ ANYJA”, VAGY HA IGEN, AKKOR AZ AZ ÖNGÓL MINŐSÍTETT ESETE.

Szembesülve saját fejnövesztő tendenciámmal és bízva abban, hogy még az elején tartunk a folyamatnak kipróbáltam pár - egész konkrétan kettő - kicsi, kommunikációs változtatást:

Ha valamit eldöntöttem, akkor nem kérdezem, hanem mondom!

„Megyünk fürdeni?” – hangzik az anyai kérdés, mire a válasz a „majdkésőbb” és a „jajjnemá” kategóriájában mozog. Innen persze már indul is a „móka-kacagás”, a gyerek nem érti, mi a baj és ezzel a szülő sincs másképp: „miért nem fogad szót a gyerekem?”. Na de mi is történt: feltettem egy kérdést, ami – mivel eldöntendő kérdésről volt szó – magában hordja a válaszoló, azaz a gyermek számára az „igen” és a „nem” válasz lehetőségét. A gyermek pedig semmi mást nem tett, mint egy kérdésre teljesen helyes választ adott saját vágyainak megfelelően és értetlenül szemléli a szülő – egyébként valóban nem adekvát – reakcióját.  

A gyermekek – szerintem a felnőttek is – nehezen kezelik a bizonytalan helyzeteket, a kétértelmű kommunikációt. A szülő egyértelmű, határozott hozzáállása sok esetben már önmagában elég az együttműködéshez és a konfliktusok megelőzéséhez. Mióta tudatosan figyelek arra, hogy kijelentő módban fogalmazzak, ráadásul próbálok leszokni a többes számról is (mert csak a gyermek megy fürdeni, én nem), sok felesleges frusztrációtól kímélem meg mindkettőnket. A korábbi tapasztalatok alapján problémás helyzetek – pl. a vásárlás - esetében pedig figyelek arra, hogy még azelőtt tisztázzuk a szabályokat, mielőtt a hév magával ragadja az én ötévesemet. Ez nem jelenti azt, hogy egy gyermektől mindig el kell venni a döntés szabadságát - koránt sem -, de csak azokban a helyzetekben érdemes felajánlani, amikor a döntési helyzet életkorának megfelelő és amikor valóban elfogadjuk a gyermek által hozott döntést.

„Csak egyszer mondom el!”

Miután szembesültem azzal is, hogy gyakran 4-5-6 alkalommal mondom el ugyanazt, mire átlépem a gyermekember észlelési küszöbét – olykor a saját frusztrációs toleranciámat is -, az az érzésem támadt, hogy bizony ez már egy jól fejlett játszma köztünk. Egyszerűbben  fogalmazva én magam szoktattam hozzá ahhoz, hogy ne teljesítsen semmit első kérésre,hisz úgy is lesz második és harmadik is. Mi történt: egy nyugodt pillanatban elmondtam a kislányomnak, hogy nekem nem jó az, hogy nem figyel rám és mostantól csak egyszer mondok el mindent, mert ő már egy okos nagylány. Megértette, bólintott. Az eredmény azóta egészen meglepő, valóban csak egyszer kell mindent elmondanom, és figyelek arra, hogy meg is dicsérjem ezért. A keményebb rész persze még várat magára, mert nagy önfegyelem kell majd ahhoz, hogy valóban ne fürdessem meg este, vagy nélküle kezdjünk hozzá a vacsorához, ha esetleg rájönne a „szelektív süketség”. Persze még az is lehet, hogy erre nem fog sor kerülni..a módszer kipróbálás alatt, az eredményekről majd beszámolok.

ÖNNEK MI VÁLT BE? VÁROM A KEDVES OLVASÓK SAJÁT TAPASZTALATAIT ÉS „TRÜKKJEIT” A SAJÁT GYERMEKÜKKEL KAPCSOLATBAN!

 Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus

A bejegyzés trackback címe:

https://kreativpszichologia.blog.hu/api/trackback/id/tr728372288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mérnork 2016.02.09. 13:45:22

Én szoktam csinálni olyat, hogy mikor a feleségem ilyen, szerintem meglehetősen idióta kérdéseket tesz fel valamelyik gyereknek, akkor válaszolok helyette, úgy ahogy ők válaszolnának, ha kimondanák az igazat. Szerencsére egyre ritkábban kell, mert ő is kezd ráérezni, hogy teljesen felesleges olyankor kérdezni, amikor igazából utasítást akar adni. Persze ebből nem az következik, hogy szadista módon csak ugráltatjuk őket, de igenis vannak helyzetek, amikor nem az ő döntésükün múlik, hogy mi történik. Pl az esti fürdés vagy a lefekvés/felkelés tipikusan ilyen esetek.