Eldöntötted, mégsem sikerült? Íme a sikeres változás titka!

heavy-934552_1280_1.jpgAz akaraterő mítosza mélyen él a köztudatban legyen szó a  túlsúllyal való küzdelemről, a dohányzásról való leszokásról, vagy bármely saját döntésen alapuló változási kísérletről.

Az akaraterő mítosza

Nem csupán az érintett, de a társadalom is hajlamos akaratgyenge embernek tartani azt, aki nem tud lemondani egy egészségkárosító magatartásról, vagy nem képes megváltoztatni rossz szokásait. Érdekes előítélet ez, főleg annak fényében, hogy 30 éves kor felett szinte mindenki fel tudna sorolni legalább 5 dolgot, amit elhatározott, majd mégsem tudta végigcsinálni. Ezzel szemben nagyon sok túlsúlyos, vagy épp dohányzó ember kitartóan tud küzdeni a céljaiért, megvalósítja elképzeléseit és sikereket ér el az élet különböző területein. Lehetséges, hogy egyszer gyenge akaratú, máskor pedig nem az? Válasz igen és nem egyszerre. Egyes elhatározásainkat véghezvisszük, míg mások a feledés homályába merülnek – mindannyian így vagyunk ezzel -, természetesen az arányok nagyban különbözhetnek.  Ha maga a személy ugyanaz akkor is, amikor megvalósít és akkor is, amikor felad egy célt, ráadásul a személyisége sem változott meg időközben, akkor vajon mi lehet az a különbség?

Hol születnek a döntések?

Szeretjük önmagunkat racionális lényeknek tartani. A döntéseinket megalapozottan, észérvek mentén, alapos megfontolás után hozzuk meg. Különösképpen azokat a döntéseket, amelyek kiemelkedően fontosak a számunkra, melyek a jövőnket, életminőségünket, vagy egészségünket érintik. Ha azonban ez így lenne, akkor valószínűleg sokkal több elhatározásunk valósulna meg: megfontolt döntéseinket alapos tervezés és tökéletes megvalósítás követné. Ha azonban magunkba nézünk, pontosan tudjuk, hogy a mi életünk nem így működik. Mi lehet az oka annak, hogy akarjuk, azután mégsem tesszük meg azt, amit elhatároztunk? Ha egy pillanatra félretesszük az akaraterő mítoszát, akkor közelebb kerülhetünk az igazsághoz!

"Kétféle" agyunk

Az ember idegrendszere a perifériás és a központi idegrendszerből áll. A homloklebenyben található az elsődleges mozgatókéreg, a beszédképzés, a figyelem, a koncentráció, a munkamemória, a végrehajtó funkciók, a problémamegoldás és tervezés, a szervezés, az előrejelzés és a rugalmasság központja. A frontális lebeny hozza meg a racionális döntéseket, amelyekről korábban beszéltünk. A neocortex az agy legfiatalabb része és bár itt van a kulcsa a „magasabb rendű” funkcióinknak, ő mondja ki az utolsó szót, de mégsem ő dönt mindig.

A limbikus rendszer, “az ősagy” elsődleges funkciója a szabályozás. Feladata a külvilágból érkező hatások értékelése, melyeknek az előzetes tapasztalatokat figyelembe véve érzelmi színezetet ad. Sok más egyéb funkció mellett a limbikus rendszer befolyásolja az érzelmeket, a tanulást, a hormonális funkciókat, az öröm érzetet, és a szexuális magatartást.  Agyunk ezen az ősibb része befolyásolja a düh/szelídség egyensúlyt, a fájdalom, vagy a félelem megélését, de a táplálkozás szabályozásában is fontos szerepe van. Mondhatnánk úgy is, hogy ez agyunk érzelem központja. 

A neocortex működését erősen befolyásolja a limbikus rendszer működése, ami egyszerűen csak annyit jelent, hogy nem logikai alapon működő, racionális robotok vagyunk, hanem érző és érzelmes, néha kimondottan irracionális viselkedést tanúsító emberi lények. Sokszor megpróbáljuk ugyan érzelmeink befolyása alatt hozott döntéseinket racionális köntösbe bújtatni, észérvekkel körülbástyázni az olykor számunkra is nehezen értelmezhető viselkedésünket, de ez már csak az énképünk védelméről szól: szeretnénk okos, racionális és megfontolt embernek hinni magunkat. Az igazság azonban az, hogy akkor járunk el a legracionálisabb módon, ha elfogadjuk és figyelembe vesszük saját irracionalitásunkat. A legtöbb változásra irányuló elhatározásból azért lesz füstbe ment terv, mert a frontális lebeny döntését az alacsonyabb rendű, ugyanakkor elementáris erővel bíró érzelmi központok megvétózzák. Márpedig köztudott, hogy a legtöbb egészségkárosító magatartás az adott pillanatban kellemes, és a kellemetlen hatásokkal majd csak a valamikori jövőben kell szembenéznünk. Így a csokoládés és a „nem szeretnék cukorbeteg lenni öregkoromban” versenyéből egyértelműen, hogy mi kerül ki győztesen.

Képzeljen el egy csónakot, amelyben két ember ül, egymásnak háttal. Mindketten teljes erőből eveznek, mégsem mozdulnak egy tapodtat sem. Miért? Mert pont ellentétes irányban húznak. Könnyen lehet, hogy végül aztán elfáradnak ettől az értelmetlen erőkifejtéstől és feladják a küzdelmet!  Ebből már egyenesen következik, hogy egy cél megvalósítása akkor lesz sikeres, ha a „kétféle” agyunkat rá tudjuk bírni arra, hogy egyfelé evezzen. Amíg csak a racionális és tudatos énünk akarja a változást, és az érzelmeink ellene dolgoznak, addig nehéz egyről a kettőre jutni!

A körülmények hatása

Érzelmeink hatása mellett hajlamosak vagyunk megfeledkezni még egy fontos tényezőről, a körülmények erejéről. Ismét csak biológiai programozásunkhoz érdemes visszanyúlnunk: a túlélésünk záloga volt évezredeken át, hogy a körülményekre gyors és adekvát választ adjunk. Ha jön az oroszlán, akkor menekülni kell, vagy támadni, de az bizonyos, hogy korábbi célirányos tevékenységünket felfüggesztve az aktuális helyzet megoldására kell fordítani minden energiánkat. Oroszlánok megjelenése ugyan már ritkán kényszerít terveink feladására, de a körülmények hatása a viselkedésünkre továbbra is jelentős. Biztosan mindenkinek ismerős helyzet az, amikor elindult a konyhába, majd csöngött a telefon és mire befejezte a beszélgetést tökéletesen el is felejtette, hogy mi volt az eredeti célja. Majd mikor egy újabb körülmény emlékezteti – „anya, hozod már az almát?” – akkor jut csak eszébe, mi volt az eredeti szándéka. Ugyanez a helyzet céljaink megvalósításával, elsősorban azokkal, amelyek csak hosszú távon kecsegtetnek érzelmi jutalmakkal. Ideig-óráig a figyelmünk fókuszában tartjuk a célt, de ha jön egy erősebb impulzus, ami eltereli a figyelmünket, akkor abban a pillanatban működésbe lépnek az automatizmusaink és megszokásaink! Aki szeretné megvalósítani kitűzött céljait, annak tudatosan használnia kell a körülmények erejét is. Ha olyan ingerek érnek, melyek rendszeresen emlékeztetnek a célunkra, akkor nagyobb az esélyünk, hogy változtassunk – nem kívánatos - szokásainkon!

Ha a fent leírtakat végiggondolja, akkor már egy lépéssel közelebb került annak megértéséhez, miért voltak sikertelenek az eddigi próbálkozások és felhagy az ilyen hamvában holt élettani kísérletekkel, amelyeket ráadásul a saját testén végez. Minden feladott próbálkozás csökkenti az önmagunkba vetett hitet és gyengíti az elköteleződést. A probléma azonban nem a gyenge akarattal, hanem a módszerrel volt! Ha valóban arra van szüksége, hogy változzon, akkor ehhez egy olyan módszerre lesz szükség, ami figyelembe veszi az érzelmek és a körülmények erejét is.

Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus

gasztropszichologia.hu

Felhasznált szakirodalom:Levinson, P. Greider: Végig is csinálod? Avagy hogyan fejezz be mindent, amibe belekezdtél!? (Pongor Publishing Üzleti Kiadó, 2010)

A bejegyzés trackback címe:

https://kreativpszichologia.blog.hu/api/trackback/id/tr5211803511

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Kovács Szilvia

img_3347_kor.JPG

 

Tanácsadó szakpszichológus

A kreatív pszichológia blog szerzője

Web:http://www.elegjoanya.hu/

Kreatív pszichológia

afb_gestalt_9_1.jpg

Pszichológia máshogyan: alkossunk, játszunk,

ismerjük meg önmagunkat és a világot egy más szemszögből..kreatívan

Facebook oldaldoboz