Amikor egy gyermek rendszeres gyakorisággal sok apró stresszélményt halmoz fel, akkor ez az állandó stresszmintázat a kumulatív stresszreakció kialakulásához vezet! (K.J. Payne)

Milyen tünetei vannak a kumulatív stresszreakciónak?

A leggyakoribb tünetek a felfokozott éberség, idegesség, a szorongás, az alkalmazkodó képesség hiánya, az impulzus kontroll gyengesége, az alacsony szintű empátia, azaz a mások nézőpontjának átvételére való képtelenség. Mindezek mellett megjelenhet szétszórtság, figyelmetlenség, esetleg figyelemzavar, iskolás gyermekeknél a teljesítmény romlása, alvászavar, éjszakai ébredések, rémálmok, de az immunrendszer is gyengülhet a tartós stressz hatására, ami gyakoribb megbetegedéshez, esetleg allergiához vezethet.

Következmények és fokozatok

Ha a fent leírt állapot bekövetkezik – akár csak kis mértékben is – akkor ehhez újabb stresszfaktor is társulni fog, ami nem más, mint az otthoni (esetleg óvodai, iskolai) konfliktusok, viták számának növekedése. A békésnek induló családi ebédből hatalmas patália lesz, a társasjáték pedig csapkodással ér véget. Konfliktus alakulhat ki a szülők közt is, a „kinek a hibája” témakör különböző árnyalataiban. A családon belüli feszültségekre a gyerekek kivétel nélkül nagyon érzékenyek, érzik és átveszik a szülők lelki állapotát, ami bennük is növeli a feszültséget, vagy a szorongást és a bűntudatot. Egy-egy odavetett félmondat pedig tovább ront a helyzeten: „Látod, most miattad vesztünk össze apáddal/anyáddal!”, „ Végre kicsit pihenhettünk volna, miért kellett  ezt is tönkretenned?”.   

Csak Te segíthetsz!

Ha higgadtan és őszintén szembenézünk a tényekkel, akkor be kell látnunk, hogy bizony nem a gyermek az oka a kialakult helyzetnek. Ő csak egy általunk kialakított keretrendszerre, tartósan jelen lévő működési módra reagál így. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor könnyen belátható, hogy a változást is csak mi indíthatjuk el. A változás célja leegyszerűsítve az egyszerűsítés, azaz a gyermeket érő ingermennyiség csökkentése és a lehetőség biztosítása az ingerek feldolgozására.

Hogyan érdemes elkezdeni?

Az egyszerűsítést valóban érdemes egyszerűen, józan ész alapján megkezdeni, mert nincs benne semmi bonyolultság. Vegyük talán számba, mi az, amiből túl sok van:

• Túl sok a játék a gyermek szobájában? Ajándékozzuk el, vagy legalább tegyük dobozba, amivel nem játszott az elmúlt egy hónapban! Ráadásul mielőtt újat veszünk, gondoljuk végig, valóban jót teszünk-e vele gyermekünknek!
• Túl sok a könyv? Igen, fontos az olvasás, de amikor olyan zsúfolt egy gyermekszoba, hogy már szinte mozdulni sem lehet benne, játszani pedig főleg nem, akkor a könyveket is nyugodtan tegyük félre. Egyszerre úgyis csak egy könyvet olvasunk a gyereknek, vagy ha már nagyobb, akkor őt is érdemes erre szoktatni.
• Túl sok a zaj? Folyamatosan szól a zene, a rádió, esetleg háttérzajnak folyamatosan be van kapcsolva a TV. Kapcsold ki! Természetesen lehet helye a gyermek életében a zenehallgatásnak, vagy a mesenézésnek, de ne legyen folyamatosan jelen ez a plusz inger.
• Túl sok a program? Egy családi program akkor lesz igazán értékes, ha valóban rászánjuk az időt. Az odarohantunk („Siess már, mert elkésünk!”), majd továbbrohanunk valójában nem élmény, hanem stressz. Az élmény akkor teljes, ha van időnk rákészülni (előzetesen beszélgetni róla, esetleg számolni a napokat) és utána is hagyunk időt a lecsengésre, feldolgozásra, beszélgetésre.
• Túl sok a kiszámíthatatlanság? Egy gyermeknek szüksége van egy kiszámítható rendre, rendszerre. Ez persze jó esetben egy kellően flexibilis rendszer, de az alapjai stabilak. Fontosak a szokások, a napirend lehetőség szerinti betartása, mert ez biztonságot és kiszámíthatóságot nyújt a gyermeknek. Vannak felnőttek, akik szeretik, sőt igénylik a káoszt, de egy gyermek számára ez stresszt és bizonytalanságot jelent.
• Túl sok a felnőttekből? Napjainkban egyre többet hallom a „gyerekem a barátom” mondatot. Biztosan lehet velem vitatkozni, de nem tartom jónak ezt a viszonyulást, ráadásul még igaznak sem. A gyerekem a gyerekem, nem egy felnőtt ember és bármilyen okos is, vagy éppen „felnőttes” nem teszünk jót, ha saját felnőtt gondjainkat vele beszéljük meg. Egy gyerek ne kerüljön szülő szerepbe, ne ő érezze felelősnek magát az édesanyja/édesapja jóllétéért, mert ez túl nagy teher a számára. Ráadásul – ezért gondolom álságosnak is ezt a viszonyulást – a barátaink független emberek, nem a mi szabályaink, engedélyünk, vagy tiltásunk alapján élik az életüket, tehát egy egyenlő kapcsolatról beszélünk. A szülő gyerek kapcsolat nem az! Nagyon ambivalens érzelmeket okozhat, amikor az egyik percben a gyerek vállán zokogok saját problémáim miatt, a másikban meg letolom, hogy miért van kupi a szobájában!

Az sem szerencsés, ha egy gyermek túl sok felnőtt beszélgetést hall. Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy nem figyel, pedig dehogynem! Egy gyermeknek „száz füle van”, mindenre kíváncsi, mindent hallani szeretne, de az már rajtunk múlik, hogy a száz füle nem százféle információval bombázza és terhelje túl az idegrendszerét!

 Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus

Felhasznált szakirodalom és ajánlott olvasmány mindazoknak, akik érintettek a témában: Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor