Míg régen dr. Spock könyve mindenre megadta a választ, az édesanyáknak szóló Internetes felületek, magazinok elterjedése óta egyre több azon kritériumok és feltételek száma, melyek a „jó anyaságra” vonatkoznak. Ennek megfelelően egyre több jó anya érzi alkalmatlannak, olykor bűnösnek önmagát. Válaszként persze megjelennek azok az írások is, amelyek szerzői büszkén vállalják „rossz anyai” mivoltukat, ami mindösszesen annyit jelent, hogy nem akarnak megfelelni minden divatos nevelési elvnek. Ez a jó és rossz anyaságról folytatott – szerintem célt tévesztett – párbeszéd azonban eltereli a figyelmet arról, hogy valóban vannak rossz anyák, akik gyermekei akár egész életükön át küzdenek a gyermekkorban elszenvedett sérüléseikkel.

(Írásom nem nagymintán készült statisztikák alapján, hanem felnőtt emberek személyes beszámolói alapján született, így természetesen csak egy szeletét érinti ennek a nehéz és bonyolult  területnek.)

Az alábbiakat felnőtt nők mesélték el az édesanyjukról. (Az elhangzottakat lényegi tartalmi módosítás nélkül, de a felismerhetőség elkerülése érdekében átfogalmaztam.)

„Nem léphettem be az anyám szobájába, mert azt mondta, csak összekoszolnám. Soha nem ölelt meg, a testkontaktus nálunk nem volt szokás.”

„Amikor anyára rájött az idegesség, akkor üvöltött velünk és csapkodott, a földhöz vágott mindent, ami a kezébe került. „

„A hajamnál fogva berángatott a szobába, és ütött, amíg ért. Utána zokogott és csak azt hajtogatta, nem érti, miért teszem ezt vele.”

„Kamasz voltam, amikor eltiltott mindentől, amit szerettem. Hónapokig magam alatt voltam, már az iskolában is észrevették, hogy baj van. Erre ő bement és azt mondta, hogy megbolondultam.”

„Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással"

A gyermekbántalmazás nem korlátozódik a fizikai bántalmazásra. A verbális agresszió, a megalázás, vagy ha a szülő tartósan nem tudja/akarja kielégíteni a gyermek testi-lelki szükségleteit szintén tekinthető bántalmazásnak. Ezek olykor nagyon nehezen definiálható, vagy tetten érhető jelenségek, mégis fontos róla beszélni.  A félreértés elkerülése végett, nem arra van szükség, hogy egy anya minden pillanatban tökéletes és hibátlan legyen, sőt!  Természetes, ha egy anya olykor fáradt, vagy feszült, az is, ha türelmetlen, vagy éppen nem tud következetes lenni egy-egy helyzetben. Nem a tökéletesség a cél, de az elég jó anyaság fontos a gyermek személyiség és érzelmi fejlődése szempontjából, kiváltképp egy olyan sérülékeny és érzékeny időszakban, amikor az érzelmi immunrendszer még kialakulatlan.

„Ne üsse már azt a gyereket!”

Az anyák által elkövetett bántalmazás gyakran titokban zajlik és titokban is marad! Ugyanakkor a fent idézett esetek döntő többségében az édesapa tudott róla, látta és hallotta a verést, a kiabálást, a megalázást. Hallotta, mégsem tett érdemben semmit. Nem védte meg a saját gyermekét. „Ne üsse már azt a gyermeket!” – mondta az apa, és végignézte, ahogy nap, mint nap mégis megtörténik újra.  

Az apák sokszor úgy érzik, hogy a gyermeknevelés az anya feladata és felelőssége. Ez azonban bizonyosan nincs így, főleg azokban az esetekben, amikor az édesanya saját érzelmi zavara, vagy pszichés problémái miatt képtelen a  jó anyaságra. Ilyenkor fontos, hogy egy édesapa, egy férj segítsen a gyermekén, segítsen a feleségén, vagy keresse a segítséget, de ne hunyja be a szemét, amikor csattannak a pofonok!

A jó anyaságról – szubjektíven!

 Mire van szüksége egy gyermeknek egy elég jó anyától?

• Ölelésre és simogatásra, mert a testkontaktus a lelki fejlődés és a kötődés kialakulásának szempontjából elengedhetetlen, de a testi fejlődésre (pl. immunrendszer) is jelentős hatása van.
• Mosolyra, mert a gyermek első mosolyát az anya első mosolya hívja elő, mert az érzelmeket csak egy érzelmi kapcsolatban lehet megélni és megtanulni.
• Dicséretre és kedves szavakra, mert az önelfogadás alapja a gyermekkorban megélt feltétel nélküli elfogadás.
• Figyelemre, mert ebből tanulja meg a világra jött gyermek, hogy tud hatni a környezetére, hogy lehetnek igényei és ezeket a környezete kielégíti.
• Biztonságra és kiszámítható keretekre, mert ez az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet és mert egy kicsi gyermeket ez védi meg a félelmektől és szorongásoktól a számára ismeretlen és többnyire érthetetlen világban.
• Saját kompetenciájának megélésére, hogy kialakulhasson az énképe, majd később az önbecsülése és a saját képességeiben való hite.
• De ami a legfontosabb, szeretetre – amin nincs mit magyarázni…

Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus